Délután Noelhez megyek most megyek először azóta. Az iskolát ott hagyta a szüleivel össze veszett és senkire nem hallgat.
- Hova mész Lola? - szólt a nappaliból apa.
- Noelhez. - rá se nézve válaszoltam és indultam el.
Nem tudom hogy segíthetnék Noelnek, ez mindenkinek nehéz most, a buszon ülve nézni a sok boldog baráti csapatot egykor mi is ilyenek voltunk. De most csak idegenek vagyunk egymásnak.
Noelék háza előtt néztem Noel szobájának a ablakát, ami mostanra egy redőnyös sötét szoba lett. Zsebre rakott hideg kezemmel csengetni kezdtem. Nem nyitottak ajtót, tudtam hogy Noel itthon van addig csengettem míg ki nem nyitotta.
- Mit akarsz? - résnyire nyitott ajtó mellett állt rá sem lehetett ismerni, kócos bozontos haj, borostás arc, ki sírt vörös szemek, cigi füsttől bűzlő ruhák. Nem értettem velem mért lett ilyen.
- Be mehetek? - szótlanul nagyobbra nyitott az ajtót ő pedig a szobájába indult. Utána mentem egy kicsit megrémültem a szobája látványától, Emilyvel közös képek tele volt vele a fal. Reakcióm eléggé érdekesre sikerült neki álltam az összeset letépkedni.
- Lola mit csinálsz? - kapott el Noel hogy hagyjam abba.
- Noel, ez igy nem mehet tovább. - dobtam ki a képeket.
- Ezért jöttél ide? Hogy tönkre tegyél mindent? Akkor mehetsz is. - mutatott az ajtó felé.
- Megbolondultál! Mindenkinek nehéz de amit te csinálsz az már betegség. - üvöltöztem vele.
Leült az ágyára,rá gyújtott szavait keresgélte.
- Nekem ez így nem megy tovább, az egész város rá emlékeztet. - kezdett el sírni.
- Mégis mit akarsz csinálni? - ültem le mellé.
- Itt hagyni mindent, és új életet kezdeni. sétált az ablakhoz és a kis résnyire felhúzott redőnyön keresztül kinézett.
